Amikor az ENSZ 2005-ös határozatának értelmében a világ minden év január 27-éjén a holokauszt nemzetközi napjára emlékezik (vagy inkább emlékezni kötelezik), ne feledkezzünk meg olyan történésekről sem, amelyet napjaink mainstream történetírása cinikusan elhallgat. Ahogy azt is, hogy a holokauszt-ipar felépítésének bemutatása nem a háború utáni felelősségre vonást megúszó nácikhoz, hanem a zsidó származású – ezért antiszemitizmussal egyáltalán nem vádolható – amerikai politológushoz, Norman G. Finkelsteinhez kötődik, aki a Holokauszt-ipar című – több százezer példányban elkelt – könyvében részletesen írja le a zsidó kárpótlások körüli rendellenességet, rámutatva arra, hogy ez a napjainkban is jól jövedelmező jelenség váltja ki az emberekből a zsidóellenességet.
A második világháború győztes hatalmai (Szovjetunió, Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia) sosem ültek a vádlottak padján, sosem ítélték el őket azért, mert a háború után a kollektív bűnösség elvét alkalmazták a magyarsággal és a közép- és kelet-európai németséggel szemben.
Nem ítélték el azokat a hatalmakat, amelyek civileket (köztük nőket) hurcoltak el kényszermunkára jóvátételi munka címén, és nem ítélték el őket sem sem akkor, sem pedig később, amikor 1945 februárjában gyújtóbombák ezreit szórták Drezdára. A holokauszt nemzetközi emléknapján ezekről a történésekről, ahogy a Hirosimát és Nagaszakit sújtó atomhalálról, vagy a győztes katonák számára engedélyezett szabadrablásról nem esik szó. Pedig ők is – akik Drezda és Győr égő romjai alatt lelték halálukat, vagy akik a Donnál és Sztálingrádnál fagytak halálra – elszenvedői és áldozatai voltak a háborúnak.
Vajon a holokauszt emlékét nap mint nap emlékeztetők közül hányan ismerik a brünni halálmenet történetét, amikor 1945. május 30-án a csehszlovák hatóságok 20-30 ezer német civilt (asszonyokat, öregeket, gyerekeket) gyalogmenetben hajtottak az osztrák határ felé? És vajon Steven Spielberg fog-e valaha is egy a Schindler listájához hasonló filmet rendezni a GULAG táborokról, vagy akár a pozsonyligetfalui népirtásról?
Churchill, aki személyesen hagyta jóvá a drezdai terrorbombázást, nem volt háborús bűnös, csak a Nürnbergben 1945 novemberében vádlottak padjára ültetett német tisztek és politikusok?
A Vörös Hadsereg katonái nem követtek el háborús bűnöket Kelet-Európában, amikor a győztes jogán nők ezreit erőszakolták meg, csak a Magyar Királyi Honvédség, amikor a délvidéki partizán terrorakciók megfékezésére 1943-ban razziát indítottak Újvidéken?
A német, magyar és japán hadifoglyok kivégzése nem volt háborús bűn, csak az, ami 1943-ban Újvidéken, vagy 1944-ben Malmedynél történt?
A győztes jogán a vesztesek felett hozott ítéletek sok esetben törvénytelenül születtek. Magyarországon az első jogszerűtlenül végrehajtott “népbírósági” ítéletre 1945. február 4-én került sor az Oktogonon, egy nappal (!) a népbíróságok felállításáról szóló 81/1945-ös rendelet hatálybalépése előtt.
A nemzetközi emléknap alkalmából álljon itt néhány visszaemlékezés azokról az áldozatokról, akikről még napjainkban sem lehet nyíltan beszélni:
Herbert Stoplmann visszaemlékezése: „A (dachauni) tábor amerikai ’felszabadítói’ az SS-ek családtagjait kiterelték a tiszti lakásokból, és felsorakoztatták a fal mellett. A férfiakat arccal a falhoz állították, és egyesével tarkón lőtték. Erre az anyák, ciánkapszulákat adtak a gyerekeiknek, és azt mondták nekik, akkor harapjanak rá, amikor az apjukat lelövik. Az amerikaiak 24 halott gyerek után abbahagyták a kivégzéseket.”
Mialatt a táborban elszabadultak az indulatok, körülbelül 30 SS-katonát összegyűjtöttek és elkülönítettek a tábor falánál. Egy könnyűgéppuskás osztag őrizte őket, amikor is Hank Mills tizedes visszaemlékezése szerint a könnyűgéppuska kezelője célba vette a 30 felsorakoztatott német katonát, majd tüzet nyitott rájuk.
Loy százados a jeep-je mellett állva fogott el egy németet, aki lélekszakadva menekült. A mögötte rohanó amerikai katona üvöltve lökte az egyik barakk falának a németet, és eresztett egy egész tárat bele géppisztolyából kevesebb, mint fél méterről. …
John G. Bauerlein technikus tizedes visszaemlékezése: „Az embereink, miután lehozták a németeket a toronyból, belökték őket a csatornába, majd tüzet nyitottak rájuk. Több mint egy tucatnyi német lehetett a vízben, ami vörössé vált a vérüktől.” A súlyosan sebesült német katonák könyörögtek az amerikaiaknak, hogy lőjék őket agyon, ám ők inkább átadták pisztolyaikat a foglyoknak, hogy azok végezzenek velük. Ez volt a dachaui koncentrációs tábor felszabadításának legvéresebb, végső aktusa.
Miközben a szélsőbaloldal máig példálózik azzal – legitimálva az 1956-os népfelkelésről és szabadságharcról alkotott álláspontjukat -, hogy a felkelők a Köztársaság téren meglincselték az MDP székház ÁVH-s őreit, vagy mélyen hallgat, vagy a túlélők jogos reavansára hivatkozva igyekszik legitimálni azt, amikor 1945-ben a fegyverüket eldobó, kezeiket feltartó, vagy a kezükben fehér kendőt tartó SS egyenruhásokat halálra verték, vagy agyonlőtték, s a hadifoglyokkal való bánásmódra vonatkozó egyezményt rájuk nézve nem tartja betartandónak.
Zölinges.net – Nyitrai Máté
